Isten tenyerén, I.

1242

Alig merünk kimászni az erdőből. Barlangban laktunk hónapokig a hegytetőn, ahova nem tudtak feljönni, mellettem szült meg egy nő egy halott kölyköt, két feje volt, egyszerűen csak beledobták a tűzbe. A fák kérgéből sütött lepényt ettünk, hogy utána kihányjuk. Nem fürödtünk, mert nem volt hol, ha felsírt egy kisgyerek, rongyokkal fogták be a száját, üzekedtek mellettem, meghaltak mellettem, vicsorgó szomszédok kapartak a farkukról leszedett túróval értelmetlen krikszkrakszokat a hideg falra, amit aztán nyomtalanul lemosott a halkan, alig látható sodorban lecsorgó víz.

Aztán, valaki azt mondta, elmentek.

Néha összeverekedtünk egy-egy marék moháért, és nem akarom elmondani, hogy a pár megmaradt kecskéinkkel és bárányunkkal ki mit tett az elmúlt hónapokban. Az, hogy a csecsükből szopták ki a tejet, az csak a kezdete volt a kétségbeesésnek.

Állítólag elmentek.

Egyszer arra ébredtem, hogy a szomszéd paraszt belei, nyálkásan, bűzösen, belezuhantak az arcomba. Arra ébredtem, hogy sikoltozok. Összeveszett valamin valakivel, talán csak egy kéreg kenyéren, talán csak a legjobb barátjával. És az belemártotta a kését. A paraszt mindkét kezét a hasára tapasztotta, arcán ostoba döbbenet ült, ujjai között pergett rá az élete, épp rám.

Kis magonc voltam még ekkor, de értettem már mindent. Halált, életet, életnek indult halált. Mellettem kezdett el egy lány menstruálni, még érzem az orromban a rongyok szagát, amiket a lába közé tuszkolt.

Harmincketten maradtunk, kicsik öregek, nők, férfiak együtt, összezárva, házak, legelők, rétek híján. 197 falumbélit nyilaztak le, öltek meg, égettek el, erőszakoltak vérbe, tiportak le lovakkal. El sem temethettük őket, rothadnak, ahol elérte őket az úr irgalmatlan irgalma.

Nyolc hónapja lakunk a barlangban, aminek az alját átitatja a szag, a takony, a vér, a szar.

Egy téli napon két medve akart bejönni a barlangunkba, cudar hideg volt, két parasztot szaggattak szét, mire meghátráltak a kövektől, amiket rájuk dobáltunk.

Aztán egyszer, már tavaszkor, Mikó bácsi, a falunagy kimerészkedett, fél nap múlva visszajött és azt mondta, tényleg elmentek.

Mit láttál, bácsi, kérdeztük többen. A falu?

Az öreg megrántotta a vállát, előkapta a pipáját, megtömte olyan növényekkel, amiket csak az öregek ismernek, leszívta a füstöt.

A falu? Az nincs. Csak a romok vannak. Bozsó felesége a kislányaival egy gabonatárlóban rohad. Oda mászott be szegény, észrevették. Rájuk gyújtották. Három csontváz van egybeolvadva. Bozsó meg lóg a fán, amin megnyúzták. A varjak csipegetik.

Vissza lehet menni?, kérdi valaki.

Mikó bácsi szippant még egyet és azt mondja:

Muszáj.

Elindultunk, Mikó bácsi fogja a kezem, koszosan, büdösen ereszkedünk lefelé. Nézzük azt, ami megmaradt.

Aztán visszamentem a barlangba, nem volt papunk, két lóval szakították szét, hát csak rajzoltam egy keresztet a falra, és megkérdeztem:

Hol voltál, amikor a legjobb barátomat nyársra húzták? Hol voltál, amikor a vetésünket letiporták? Amikor Bozsó asszonyát és gyerekeit élve megsütötték? Élvezed ezt az egészet? Te csinálod ezt? Te akarod ezt? 

Meg foglak találni, Isten, megtalállak és szétverem a pofád, te önző, kegyetlen idióta, amíg élek, téged foglak keresni, akkor is, ha soha többé nem hiszek benned. Lenyúzom a kurva bőröd és azzal takarlak be, te rohadék.

Aztán lementem és elvetettem az új termést, apám nevében, akit karóba fagyva találtam meg a határban.

Anyám húzta az ekét, mert az egyetlen ökrünket is megették ezek a kutyafejűek.