Isten tenyerén, III.

1270

Haldoklik a király lánya.

Nem szép nő, szó mi szó. Kese haja zsíros, az orra akkora, mint egy lótök, és ez a szag.

Évek óta nem fürdött.

Zsákruhába bújtatva zihál előttem. A pokrócát lerúgta a földre agóniájában.

A mellei laposak, a csípője túl széles.

Marcellus atyám, fogadd el gyónásom és add fel az utolsó kenetet, lihegi.

A cella hideg és nyirkos. Benéz egy apáca, Clementina, aztán, ahogy meglát, pipacs nyílik az orcáján, becsukja az ajtót és lelép.

Párszor úgy meggyónt nekem, hogy utána fertályórát remegett a lábam.

Margit szeme üveges, szinte hályogosan olvashatatlan, megragadja a csuhám.

Érdeklődve nézem.

Ritkán döglik meg királylány az ember orra előtt

Már várom a szokásost. Megcsókolja majd a nyakamból lógó keresztet, bűnbánóan sajnálja vétkeit. Blablabla. Unalmas feladni az utolsó kenetet. Ilyenkor minden kemény legény egy rettegő szarkupaccá válik, minden nő csak szánandó húscafattá.

…Olyan egyforma ilyenkor mindenki.

Margit kínlódva formálja a szavakat, de nem azt mondja, amit vártam:

Félek, fráter. Félek, hogy nem vár rám senki. Hogy ő, akiért mindenem odaadtam, ide sem figyelt. Csak játszott velem.

Kissé meglep ez, de nem mutatom.

Most mit mondjak neki? Vigasztaljam, hogy téved? Ezt kellene tennem.

Ezért vagyok pap.

Ehelyett úgy döntök, széttaposom a lelkét, mint egy hernyót.

Ezért lettem pap.

A fülébe suttogom:

Az életed adtad valakiért, aki nincs és ami nincs. Isten csak egy bálvány. Évekig hasaltál a hideg padlón. Máriát hívtad, Jézust hívtad, az összes szenteket hívtad. Véreseket vizeltél télen a hidegtől, dideregtél a celládban, alád penészedett az ágyad, kinevettek a hátad mögött, gyűlöltek téged, mert a király lánya vagy. Kétszer annyit söprögettél, mint a többiek, a jeges Dunából merted a vizet, hogy megalázkodj előttük, és az isten miatt, mert azt hitted, ő érzi, érti és látja ezt. De viszonzásul csak a férgek fognak megzabálni téged, a lelked pedig nem jut sem pokolba, sem mennybe, mert nincs sem lélek, sem pokol, se menny. És nincs isten. 

Hazudsz, ördög, nyögi, és sikoltani akar, befogom a száját a tenyeremmel, nem bírja lefeszíteni gyenge ujjaival.

Az arcom sem rezdül. A szerzetesi csuhám csak egy farsangi maskara.

De csak én tudom az utat, az okokat és a miérteket, ami épp ide vezetett engem, minden ellenére – vagy épp azért.

Én másként szenvedtem meg ezt az utat, a felismerést, mint ő.

De mostmár ugyanott vagyunk. Csak én ezt eddig is tudtam.

Ő most jön rá.

Csend van.

Ránézek.

(Baszom undorral a király mosatlan pinájú, zsíros hajú, kismellű, krumpliorrú lányát, aztán lekászálódok róla, beletörlöm a faszom a csuhámba.)

Nem oldozlak fel és nem kapod meg az utolsó kenetet, indulj el így, mondom neki, és az arcára szorítom a párnáját.

Csak kicsit verdes a kezeivel, aztán csend lesz megint.

(Nem vagyok Marcellus.)

Szólok a nővéreknek. Ájtatos pofával bejönnek ketten, megemelik a lepedő sarkait, kiviszik.

Az oltár elé dobják. A koponyája koppan a padozaton, idáig hallom.

Utálták őt.

(Nézem a teste körvonalát a szalmaágyon. Egy pici halvány foltot veszek észre a fekvőhelyen. Egy hercegnő váladékát. Kimossák, nyoma sem marad. A gecimet meg eltemetik egy hullában. Nem történt semmi sem.)

El kell menjek a királyhoz kondoleálni, hogy meghalt a lánya.

Nem nagyon fogja érdekelni. Már ő is haldoklik.