Törzsvásárló

Leslattyogok a boltba egy üveg borért. A pénztárnál előttem egy nő áll, kosarában egy baguette. Nagy nehezen kihalássza a retiküljéből a pénztárcáját.

Törzsvásárlói kártya, vakkant a pénztáros.

Majd elfelejtettem, vihog a nő, kinyitja újra a táskáját, annak egyik belső oldalrészén elhúz egy zippzárt, benyúl, némi keresgélés után kiveszi a jogsiját, majd visszateszi, és keres tovább.

Míg eljátszadozom magamban a gondolattal, hogy ezt a baguettet 5-6 napos szárítás után egy kalapáccsal beleütögetem a végbelébe, anélkül, hogy bevajaznám, végre kivesz egy piros tartót, amit kinyit, és amiből kis tokokba fóliázott kártyák ömlenek ki leporellószerűen, szinte a földig. Végigtanulmányozza, hogy köztük van-e az idevaló. A pénztáros megértően bólogat és dühösen rámvillan a szeme, hogy ne türelmetlenkedjek.

Miután a nő rájön, hogy nem találja a megfelelőt, visszahajtogatja a kártyákat, becsukja a tartót, visszateszi a táskájába, behúzza a rekesz zippzárját, majd elkezd keresgélni a másik oldal fachjai között, megtalálja végül a jót, diadalmasan kiemeli a személyijét, majd visszateszi, végül kivesz egy másik, immmár zöld tartót. Kinyitja.

Azon gondolkodom, miért nem hoztam dugóhúzót, amivel kinyitnám az üvegem, és mire sorra kerülök, meg is iszom a  bort. A dugóhúzóval pedig kivájom a bal petefészkét, és megeszem, mint egy raviolit.

Halk és elégedett sikoly, ahogy előkerül az adekvát kártya. A pénztáros mosolyogva lehúzza, a nő mosolyogva fizet, persze bankkártyával, de az legalább a pénztárcájában volt, így már csak egy perc az egész. 

Boldogan kimegy, a baguettet úgy fogja, mint egy faszt.

A pénztáros elé lépek, és belesuttogom nyílni akaró szájába: nincs törzsvásárlói kártyám, nem is lesz soha, és készpénzzel fizetek.

Undorral néz rám.